Húsvét után négy nappal, egy esős pénteken megkezdtük az idei nyaralást.
A reptéri parkolóhoz érve a sorompó elött egy balsorsú alkalmazott megállít és megkérdez: "internetes foglalása van?" Mondom, persze. Utamra enged.
A sorompót elhagyva hosszú gyaloglás szagot érzek, még jó hogy Gabit fenn hagytam az indulási oldalon az összes pogyóval. És valóban, a parkoló teljesen megtelt. Körözgetek, hátha jon valaki a reptérről elmenőben és akkor eldöcögök mellette a kocsijáig. De sehol egy teremtett lélek. Szomorúan konstatáltam, hogy nem vagyok olyan élelmes fajta, aki midenféle fenntartás nélkül ott meri hagyni az autóját a sorok végén a forgalom által elzárt területeken. Mondjuk ha tűz üt ki a parkolóban, akkor ezek a járművek biztosan akadályozzák majd a tűzoltóautók szabad mozgását, de hát az nem az én gondom.
Maradok élhetetlen és nem parkolok akarattal tiltott helyen.
Tíz perc múlva eluntam a dolgot és beálltam a parkoló legtávolabbi sarkán szabadon maradt öt parkolóhely egyikére.
A terminálban közepes a nyüzsi, a szeku talán öt perc.
Odabenn kapunyitásig van úgy másfél óránk.
Ezen biztos jót mulatna Ági lányom, aki ennyivel kapunyitás előtt még a belvárosban húzogatná befelé a cippzárt a gömbölyűre hízott kabinbőröndjén.
A Lufthansás jegyem azért lett business, mert alig haladta meg az ára az általam preferált economy jegyét. Ehhez a jegyhez jár VIP váró, a váróhoz meg "ingyen" kaja-pia.
A Platinum lounge közel van a kapuhoz, normális csendes hely, kényelmes fotelekkel. Az étel és ital kínálat minden igényt kielégítő - van meleg étel is, nem csak hidegtálak.
Nem is gondoltam volna, hogy befér a hasamba hat fasirt és negyed kiló burgonyasaláta...
A gép szopócsőre állt, minket meg a földi személyzet állított szopásra. A kapunyitást jelző időpont csak azt jelzi, innentől kezdhetsz sorban állni, akkor is ha semmi értelme. Húsz percig ment a felhúzott rugóként feszülés egy olyan célra, ahol már mindenkinek meg van a helye. Hát ilyenek vagyunk mi emberek.
Békésen álldogálok egy sorstárs mögött a priority sorban, amikoris jobbra tőlem megjelenik Miss Atomszőke aki rózsaszín rucijában, cipőjéhez színben tökéletesen illő kispogyójával igyekszik befurakodni közénk. Tuti biztos receptje van, hogy miképpen lehet adni a síkhülyét ha belekötnek. Nem rossz politika.
Harákoltam egyet, mint aki köpni készül, miközben félreérthetetlen farmozdulatokkal jeleztem, hogy van még fegyver a tarsolyban.
Keresett magának másik sorba furakodós helyet.
A gépen a harminc ülésen tizenegyen osztoztunk.
Mivel az út rövid itt is nagyon hamar elkezdték a businessnek kijáró étkeztetést. Az ételek eszméletlen jók voltak, minden porcelán, az evőeszköz fém. A "mit kér inni? mit lehet?" párbeszédre a fiatalember válasza: "bármit, szinte mindenünk van"
Azért a business utazásnak is megvan a maga varázsa, persze csak akkor ha nem vonja el az ember figyelmét az erre kiadott fél kiló arany.
Frankfurtban még mielőtt bekövetkezett volna az igaz nagy orgazmus, a gép kiállt a prérire. Jürgen tíz percig kísérletezett a kiszállólépcső és a repülőgép házasításán. Ezalatt fura emberi szokásunknak megfelelően már felajzott íjként álltunk sorba, hogy minél hamarébb távozhassunk a gépről, a tőle tizenöt méterre álló szottyos buszba, ahol ismét szagolhatjuk egymást. Komolyan. Mint a kutyák. Egy elkezdi, mire a többi felveszi tőle ugyanazt a hülye dolgot.
Frankfurtban a préritől a terminálig hatvankét kanyar van. Hans, a buszvezető egész életében a forma 1-ről álmodozott. Szerintem most is a Hockenheimring lebegett a szeme elött, mert mi mindannyian mint a függönycsipeszek a reggeli szélben csúszkáltunk előre-hátra. Egyszóval a buszos kiszállás és a Jürgen-Hans páros az okozója annak, hogy visszatekintve nem tűnik olyan fényesnek ez a BUD-FRA repülés.
A frankfurti terminál csak addig csili-vili, amig belül vagy a szekun. Odakinn egy elég bánatos világ vár, Az utastájékoztatás az indulókat segíti, az érkezők némileg a háttérbe szorulnak. Az éjszakai szállásunk itt van a reptérrel összeépített vasútállomás felett. Erről sokat nem fecsegnék, mert ez egy négy csillagos hely eszelős árakkal.
A szálloda a frankfurti Squaire épületében van, ami a gazdagság egyik jelképe lehetne. Ekkora "semmire sem használt" fedett terület megépítése és fenntartása egy ország nagyságát sokkal jobban jelképezi, mint egy szintén semmire sem használt stadioné.
Az épület alsó része maga a vasútállomás, a teteje szállodák irodák és egy kisebb pláza keveréke. Van hangulata azért.
Este kipróbáltuk magunkat a helyi Burger King-ben, ahol kényelmesen lehetett vásárolni egy digitális étlapon keresztül. Bebökdöstük a képeit a megkívánt finomságoknak, majd az egészet helyben a kirakott terminálon lekártyáztuk. A pultnál csak kiadták az ételt, nem kellett törni a németet a kiszolgáló személyzettel.
Mára ennyi tellett tőlem.