A reptérről a szombat esti nyugiban háromnegyed óra a szállásom.
Casa Horizonte - bookingos foglalás. Hatvan euro/napban csíptem meg tavaly júliusban. Jövőre már 30%-kal drágább. Két szoba, két fürdőszoba, közös konyhával nappalival, mindez két emeleten.
Az idevezető út utolsó párszáz métere a Mission Impossible. De én szeretem a motorizált kihívásokat.
Ez valójában azt jelenti, hogy egy főútvonalon a jobbos után, azonnal hajts végre egy hátraarcot. A dolog szépsége, hogy a jobbos nem belátható, a hátraarchoz a hely igen karcosan van kimérve.
Szemből így néz ki a streetview-n:
Át a záróvonalon be a napszítta pink kertiszékek mellé...
Alászeded a kormányt kattanásig - szeretnél tekerni rajta még kettőt - lelépsz óvatosan a fékről és sok dologban reménykedsz.
Nem jön valaki onnan ahová tartasz?
Nincs e a jobb oldalon vetőkő, amit elfelejtettél memorizálni abban a harminc másodpercben, amig jöttél idáig?
A láthatatlan kanyar után vajon út van vagy csak simán egy szakadék? Elég e az ív, vagy meghúzod a lökhárítóval a szemközti falat?
És végezetül: mi a francot fogsz csinálni, ha jön valaki szemből? Orral a szakadék felé baromi kevés lábat adott neked az evolúció ahhoz, hogy innen egy tolatást el tudj kezdeni egy olyan autóval aminek a kézifékje egy nyomorult gomb!
A háznál Alberto várt minket és átadta nekünk a tudnivalókat, a kulcsokat, egy nagy halom gyümölcsöt, egy üveg bort és ki tudja miért egy baromi nagy halom tyúktojást.
A ház magasan a hegyoldal falára van tapasztva és egy nagy támfal tartja vissza attól, hogy az egész hóbelevanc leguruljon egészen a tengerpartig. Gondolom az idei maderiai földrengés után Alberto is reménykedett, hogy a ház ott van még ahol legutóbb látta...
Az utcánk folytatódik még lefelé, de Alberto szerint nem járható.
Mondjuk nem túl széles, de a háttérben azért látszik ott két kisteherautó...
A parkolónk a semmi felett, És bizony az alsó képen ott látható egy kerekes kuka konténer. Na azt nem tolják fel, hanem lejön érte egy kukásautó...
Úgyhogy rinyákolás off.
