Ma jeles napra ébredtünk.
Gabi pont egy évet öregedett tavaly óta.
Kifényesítettem a rongycipőmet, megfésültem a szemöldökömet és felvettem az ünnepi mosolyomat. A tizenegy órás indulásig fotózgattam ezt meg azt, hogy teljék az idő és ne figyeljek arra ahogyan másfél percenként korran egyet a gyomrom.
A Google naviba még tegnap bebökdöstem, hogy az ER103-ról vigyen be az étteremhez, mert az egy szép erdei út. Persze a Google tudott egy rövidebb utat és bevitt a susnyás-sikátorosba, ahol minden szerencsés fél kilométer előrehaladáshoz dukál húsz méter tolatás. Ehune:
Ezen a képen Rosalinda azt hiszi hogy a szemben álló Nissan van nekem útban. Az nem jut az eszébe, hogy valójában az ő méretes kuffere lóg bele az űrszelvénybe.
Rosalinda nem adta fel. Úgy rátapadt a vaskapura, amiről Afonso bácsi csak álmodozik. De a "freskó vagyok a falon" művelet abban hibádzott, hogy hasat lehet behúzni, segget nem. Ha így elmegyek mellette, akkor biza azzal tapsolni fog amikor megpengeti a tükör... Jobbnak láttam behúzni a tükröket, mielőtt bevitet az erkölcsrendészettel a helyi kóterbe.
A szülinap megünneplésére az Abrigo do Pastor étterembe foglaltunk asztalt. Ez Madeira legjobb étterme azok közül, amit a velünk hasonszőrűek még hajlandók megfizetni. Mondjuk Funchalban ennél gázabb helyekért fizetnek az emberek másfélszer ennyit.
A Pastornak az a baja, hogy rossz helyen van.
Madeira a kilátásokra van kihegyezve, itt meg csak erre látsz rá:
Nem.
Nem erőmű.
Ez egy szemétégető. :)
A helyet előre lefoglani bohóság volt ugyanis a személyzetnek magasabb a létszáma mint a vendégeké és ez így is maradt a távozásunkig.
Az étterem egyébként 1100 méteren van. Odalenn délen ahonnan feljöttünk süt a nap, itt fenn borús az ég és szitál az eső. Madeira már csak ilyen.
Odabenn van aki maszkot hord az étkezés megkezdéséig. A személyzet állandóan hordja, még a nyitott konyhában dolgozó szakácsok is.
Kedves vidám felszolgálónkkal közöltük, hogy nem beszéljük a portugált.
Angol?
Asse.
Hát milyen nyelvet beszélnek?
Mi semmilyet, ugyanis Barbáriából jöttünk.
Áááá, Polski.
Ráhagytuk. Az mégiscsak ismertebb mint a magyar.
Mutattam a telefonomon a képeket arról hogy mit ennék. Gondoltam meghagyom abban a hitben hogy összehozta a sors egy lengyel analfabétával.
Bármire mutattunk és kettőt kértünk roppant mód csodálkozott. Gajdolt valamit hogy kettőnknek egyet vagy kettőnknek kettőt, de erőltettem a kettőt. Nekem is, neki is. Éééérted?
Az eredmény az lett, hogy csak a leveshez ketten kellettek, hogy kihozzák.
Kaptunk két három literes fazék levest. Kezdtük kapisgálni a dolgot, és csendben jókat röhögtünk a komplett disznón amit ezután fognak kihozni - csak nekem.
És lőn.
Vótmá ilyen, nem paráztunk, ettünk amíg jólesett, majd a többit tékávájba tetettük.
Viszont a felszolgálóhölgy nagyot nézett amikor ezután még a lentiből kértünk kettőt.
Kettőt?
Kettőt!
