Reggel hétkor még sötét van. A kakas még alszik.
Még van negyed óra nyugalom. A madeirai gyerekek 98%-a ebben az időszakban fogan.
Hét húsz. Felkapcsolják a napot. Fél nyolc - nappal van.
A haltenyészethez megjött a hajó - kár hogy nem hoztam távcsövet.
Ebédre a sziget legnyugatibb csücskére Ponta do Pargoba mentünk, ahol a hangulatos O Fio nevű étterem van. (A nyugati csücsök innen 133 méter 26 centire van, mielőtt valaki leszólná a pongyola fogalmazásomat). A Casa de chá magyarul azt jelenti: ház a csában. És tényleg kinn van a csában. Itt ha rosszul választod meg a látogatás napját, akkor lehet, hogy a fogaidat elviszi a szél.
Az idevezető úton egy turista kolléga majdnem belém trafált, mert úgy vélte, hogy a kereszteződésben elsőbbsége van. Ő egy jobbost álmodott magának, mert nem vette észre az aszfaltra festett elsőbbségadás kötelező táblát. Mivel én mentem, mint egy harcias tank a komának maradt egy satufék.
A szigeten sok helyen nincs tábla. A tudnivalók az aszfaltra vannak festve. A jobbkezest szerintem nem is ismerik.
Előételnek egy tradicionális portugál levest ettünk.
Ez egy fokkal izgalmasabb, mint a tegnapi paradicsomoskáposzta leves.
Ez egy enyhén zsíros húslé, amibe belefőznek két egész tojást és beledobnak némi héjas kenyérvéget. Tesznek rá egy bivaly erős paprikát, hogy ne az legyen a legnagyobb gondod, hogy a lé még a tálalás után öt perccel is forrásban van.
A dolog igencsak hasonlít ahhoz amit néha Lujzi és Gizi szokott vacsorázni. Lujzi egy bernáthegyi, Gizi meg egy kölyök roti. Szeretik a levest, bármire is öntöm.
Nem szólom le a portugál tradicionális levest, mert semmivel sem csúnyább mint a pacalpörkölt, és érdekes módon ez még jóízű is volt.
A tetején díszelgő pirinyó paprika estére dalra fakaszt a fürdőszobában és imákba foglalod Herr Bide-t, aki azt az okos szanitert feltalálta neked.
Ez pedig a kilátás az O Fio miradouroról
Tegnap úgy mentem le az utcánk végére, hogy útközben lemerült a telefonom. Ilyen sosem szokott velem előfordulni, és az efelett érzett bosszúságomban jól megbüntettem magam. Lementem még egyszer.
Pedig tegnap majdnem megdeglettem a légszomjtól, amit a felfelé út okozott.
Aki nem tájékozódik megfelelően a megközelíthetőségről, úgymint privát parkoló, azt a megérkezésekor nagy meglepetések érhetik. Az utcai parkolás nem feltétlenül jelenti hogy a ház előtt parkolsz. :D
A mi utcánk olyan meredek, hogy még a kutya is háttal jön lefelé...
A fényképek kevéssé tudják visszaadni a valóságot, de ezen az úton bizony járnak autók.
A lejtés akkora, hogy ha lefelé lelépsz a fékről akkor részed lehet a súlytalanságban pont úgy mint a parabolapályán repülő Zero-G légitársaság utasainak. Ha felfelé menet lelépsz a gázról, akkor két tized másodperc múlva negyvennel tolatsz.
Gyalog ha zötyögsz lefelé minden lépésnél ki akar esni belőled (alul) az ebéded.
Az inkontok simán csíkot húznak.
Ha megbotlassz ne kapkodj kapaszkodóért.
Hidd el jobb pofára esni, mint egy ilyet megmarkolni...
Odalenn látom, hogy Afonsonak ellopták az emelőjét. A szomszéd meg csak öt percre adta kölcsön a sajátját. Nincs mit tenni alá kell támasztani a verdát.
Lefelé találkoztam ezzel az izmos lábú ifjú hölggyel.
Elnézést kértem, hogy nehéz elférni a köldököm mellett, de ha megenged egy fotót, akkor minden erőmmel a térfogatcsökkentésen fogok dolgozni, amíg elhalad mellettem.
Édes otthon. Még húsz méter.
